Sajnos a gyógytornász szakmával szemben mindig is voltak olyan előítéletek és tévhitek, amelyekkel leszámolni sziszifuszi munkával járna. Ezek érinthetik a gyógytorna során alkalmazott módszereket, a különböző terápiák tulajdonságait, de azt is, hogy pontosan mi is a gyógytornász feladata. Vajon miért?
Gyakran ugyanis összekeverik a terapeuták feladatát más rokonszakmákéval, úgyhogy nem egyszerű kiigazodnia ebben az útvesztőben annak, akinek valamiért gyógytornára lenne szüksége. Valamilyen betegség kezelése vagy megelőzése miatt. Úgyhogy itt az ideje kikeveredni a labirintusból a fényre és végre tisztázni a gyógytornával kapcsolatos tévhiteket!
Talán minden szakma elmondhatja magáról azt, hogy vannak a mélyen tisztelt publikum fejében olyan sztereotípiák, amik káros megítélés alá vonják a hőn szeretett hivatást. Ilyen a gyógytornász mesterség is, amit – egyelőre – korántsem övez olyan megbecsülés, mint ami kijárna neki, ráadásul rengeteg degradáló előítéletet fogalmaznak meg a szakmával szemben. Amit ebben a cikkben megpróbálunk kicsit eloszlatni.
Kezdjük rögtön a legalapvetőbbel: a gyógytornász nem gyógytestnevelő és nem gyógymasszőr
És ha már itt tartunk, akkor csontkovács sem. A gyógytornász feladata ugyanis kettős: nemcsak a már kialakult mozgásszervi panaszok vagy neurológiai eredetű betegségek – mint például a Parkinson-kór – javítása a feladata, hanem a megelőzés is. A gyógytorna a fizioterápia része, egyfajta mechanoterápia, ami személyre szabott manuálterápiás kezelésekkel javítja az életminőséget.
Mégpedig úgy, hogy az egyén állapotára szabott gyakorlatsorokkal és a saját teste energiáit felhasználva csillapítja vagy akár meg is szünteti a fájdalmat, segít a kondíció és a mozgáskoordináció javításában, kiegészítő terápiája lehet a mozgásszervi betegségek – például gerincferdülés, porckopás vagy más ízületi panaszok – kezelésében, de ezek megelőzésében is hatásos.
Ugyanígy, a műtéti beavatkozások előtt is hasznára válhat a műtendő területet célzó gyógytorna, hiszen ez fokozza a beavatkozások sikerességét és a rehabilitációban is rendkívül fontos szerepet játszik. Gondoljunk csak például arra, amikor egy közlekedési balesetet kísérő vállficam vagy lábtörés után kell visszanyerni az adott terület funkcióit, vagy amikor az agyvérzést követően kell újratanulni a legalapvetőbb mozdulatok is. Nemcsak a járást, de az evést és például a kar felemelését is.
Ezzel szemben a gyógytestnevelő a pedagógia és az orvostudomány módszereit vegyítve tanítja meg a mozgásszervi vagy akár belgyógyászati panaszokkal küzdő, testi képességeikben esetleg elmaradást mutató gyerekeket olyan speciális feladatokra, amikkel jelentősen javulhat az állapotuk.
A gyógymasszőr feladata a fentiekkel ellentétben főként a test lágy szöveteire, az egyes izomcsoportokra koncentrál, a gyógymasszőr főként az izmok állapota, felépítése és állaga alapján végzik munkájukat. Akkor van igazán szükség a gyógymasszőrök munkájára, amikor az izmok túlságosan feszültek, görcsösek, vagy épp ellenkezőleg: annyira lazák, hogy minden funkciójukat elvesztették.
Bár a gyógymasszőrök természetesen érintésekkel dolgoznak, azért egy haladóbb szemléletű gyógytornász is többségében manuálterápiát alkalmaz. Azonban ez nem egyenlő a masszázzsal, illetve míg egy gyógytornász végezhet gyógymasszőri feladatokat, ez fordítva már nem működik.
A második leggyakoribb előítélet: a gyógytorna csak az idősek sportja
Ez az előítélet nagy versenyben volt az első helyért, de az utóbbi évek tapasztalatai talán már javuló tendenciát mutatnak – már ami ezt az elterjedt, ugyanakkor hibás nézetet illeti. Végül is, a gyógytorna nemcsak az idősek sportja, hanem mindenkié. 0-tól 100 éves korig bezárólag mindenki számára tartogat hasznos fogásokat, gyakorlatokat, amik nemcsak az egészségükre vannak pozitív hatással, hanem az életminőségüket is javítják.
Mindez azért alakult így, mert az utóbbi 1-2 évtizedben az életmódunk jelentősen átalakult: sokkal digitalizáltabbá és kényelmesebbé vált. Ez például már a gyerekek esetében is tetten érhető, hiszen amíg korábban inkább a természetben vagy aktív játékkal töltötték a szabadidejüket a focipályán, a játszótéren vagy máshol „bandázva”, addig ma már a tv, a számítógép vagy más kütyü előtt görnyednek.
Emiatt esetükben igen gyakori jelenség a rossz tartás, ami előbb-utóbb akár gerincferdüléshez is vezethet, de a kötötté váló izmok sem mennek ritkaságszámba. Emellett a játékos mozgás kiesésével sajnos a gyerekkori elhízás is egyre elterjedtebb, ami idejekorán felesleges plusz terhet rak például a térd vagy a gerinc izmaira, ízületeire.
De a fiatal és középkorú felnőttek sem vonhatják ki magukat a kényelmes életmód káros hatásai alól, hiszen a napi több órás ülőmunka, valamint az egyre elterjedtebb autó- és tömegközlekedés-használat már azt a mozgást is jelentősen leredukálta, amit a korábban a közlekedés jelentett. Így a porckopás, a hát- és gerincfájdalom, a meszesedés is mind olyan tényező, amivel nemcsak idős korban, hanem akár már a 30-as, 40-es és 50-es éveinkben is számolni kell.
Ezen kívül pedig ott vannak még azok az esetek is, amikre már fentebb is céloztunk. Azok a traumák, amik egy-egy előre nem látható baleset vagy más, hirtelen fellépő betegség okán alakultak ki és amikor a rehabilitációban rendkívül fontos szerepe van a gyógytornának. Ilyen a stroke, a Parkinson-kór, valamint a balesetek – műtéti következmények kezelése, az állapot javítása.
Harmadik sztereotípia: ha egy gyakorlatsort megtanultam, már tudok mindent
Ez már csak azért sem igaz, mert a gyógytornán belül is számtalan terápiás módszer létezik. Példának okáért ott van rögtön a McKenzie-módszer, a Schroth-terápia, a Dévény mozgásterápia, a Feldenkrais-módszer, a Dorn-féle manuálterápia, az Alexander-féle gyógytorna, vagy épp a Bobarth-módszer, hogy csak néhányat említsünk közülük.
Ráadásul ezeken a módszereken, illetve terápiákon belül is számtalan gyakorlatsor létezik. A gyógytornász feladata pedig éppen az, hogy egy alapos állapotfelmérést követően és a kórelőzmény tanulmányozása után, mindig a páciense számára megfelelő, személyre és az aktuális állapotára szabott feladatokkal dolgozzon a probléma helyreállításán, a kondíció javításán.
Gyakorlatilag nincs két egyforma állapotú ember, akinek pont ott és pont ugyanúgy fáj, mint egy másik betegnek. Éppen ezért nincs két egyforma és azonos intenzitású gyógytorna kezelés sem, hiszen pont a személyre szabottságon van a hangsúly.
Negyedik tévhit: nehéz olyan orvost találni, aki támogatná a gyógytornát
Természetesen még ma is vannak olyan konzervatív szemléletű orvosok, akik feleslegesnek tartják a gyógytorna kiegészítő terápiaként való alkalmazását. Emiatt nem tudnak túllépni a gyógyszer, az injekció és műtét szentháromságán, így meg sem fordul a fejükben, hogy egy gerinc- vagy akár vállfájdalom okának felderítését vagy kezelését a gyógytornászra és a manuálterápiára bízzák, még akkor sem, ha ők nem találják a fájdalom okát.
Ilyen esetben vagy azt tanácsolják a betegnek, hogy éljen együtt a fájdalommal, mert az elviselhető, vagy pedig rögtön a szike után nyúlnának. De mielőtt általánosítani kezdenénk, nem minden orvos osztozik ebben az attitűdben. Szerencsére egyre több az olyan modern, holisztikus szemléletű orvos, aki már a gyógytornászokat is bevonja a páciens kezelésébe, hiszen tudja, hogy egymást kiegészítve csodálatos eredményeket és javulásokat lehet elérni.
Szép lassan és az elöregedő társadalom, a kényelmes életmód és az ülőmunka hatásait figyelembe véve talán sikerül leszámolni ezekkel az előítéletekkel. Egyébként pont ezeknek a problémáknak a gyarapodása miatt, egyre nagyobb megbecsültségnek örvendenek a gyógytornászok is. Hiszen a szakértelmüknek köszönhetően nemcsak a mozgás örömét, de az egészségüket is visszakapják a pácienseik, amellett, hogy az életminőségüket is sikerül javítani.
Mi már csak annyit tennénk hozzá, hogy ha gyógytornászként olvastad ezt a cikket, tegyél meg te is mindent azért, hogy a pácienseidnek ne csak a kezelés, hanem az ügymenet során személyre szabott, kényelmes élményben legyen része. Ehhez ajánljuk az i-Clinecet, amivel nemcsak a betegeidet nyűgözheted le, de a saját praxismenedzsmentedet is megkönnyítheted.